Németország. Ahol szemed elé tárul a színtiszta valóság. Sokan vagyunk magyarok. Sokak számára túl sokan. Még ez az ország is túl kicsi a néhány tízezer „honfitársnak”.

A nagy többség legszívesebben egy kanál vízben… Mert ő is kint van, mert neki is sikerült. Mi történt? Költői kérdés. Remélem, egyszer megkapom rá a választ.

Megérkeztem és szembesültem egy olyan jelenséggel, amit elképzelhetetlennek hittem. Nem az. Kértem segítséget. Gondoltam és mertem remélni, hogy a magyaroktól, (ha másoktól nem is) megkapom. „Keress inkább mást…” „Most épp dolgozom, de hívj vissza…” Persze visszahívtam, nem egyszer… Eredménytelenül. Kerestem a társaságukat, mert ugye magyarok vagyunk, tartsunk össze. Nem túlzok, ha 25-30 közelben élő magyarnál próbálkoztam, de mindannyiszor még a kommunikáció lehetőségét is elhárították. Többször is.

Van egy munkatársam, aki szintén magyar. Nem köszön. Hogy miért? Mert magyar vagyok és a magyarok miatt költözött külföldre. Jön a szó szerint költői kérdés: „Minek nevezzelek?”

Elfordulunk egymástól. Itt vagyunk egy olyan országban, ahol mindig bevándorló és idegen leszel. Itt, ahol csak kemény és céltudatos munkával maradhatsz talpon. Itt, ahol nem mindig fogadnak barátságosan, ahol bizalmatlanok. Itt nem fogunk össze és itt nem segítjük egymást.

Sokan letagadnák, hogy magyarok. Két magyar az utcán németül beszél, hogy a körülöttük lévők (járókelők) hallják, hogy ők bizony németek. Nézzünk egy kicsit magunkba! Nekünk is valaki segített, mert segítség és támogatás nélkül nem megy. Egyedül nem megy. Ne nézzünk át egymáson, ne legyünk közömbösek, mert egy helyről jöttünk és összetartozunk.

Én magyar vagyok. Büszke vagyok rá! Legyetek Ti is!

Most fogjuk meg egymás kezét…