Rövid látogatás. Újra itthon. Sok jóra nem számítottam, de rosszabbra végképp nem. Esett a színvonal, de ahogy egy barátom mondta: “nagyon azért nem üthette meg magát, olyan magasról nem esett…”

Pompa és amit el tudsz képzelni: Stadionok (tök üresen) , 4-es metró (kihasználatlanul), ócsai “adósmentő paradicsom” (szinte üresen), pedagógus fizetések a plafon felett (ha igaz volna…) és mint mindig ígérgetések a választások előtt (szintén), de mi még mindig mindent le és persze benyelünk. Úgy elhisszük, mint a holnapi román-magyaron a sikerünket és újra koppanunk ugyanúgy. Nem változott semmi sehol. Sőt, ha kell még nemzetközi szinten is leégetjük magunkat. Nem okoz gondot. Már nem románokon, a görögökön vagy a spanyolokon sajnálkozik vagy éppen röhög a fél világ (vagy már az egész), hanem rajtunk. A napi “bréking nyúzt” mi szolgáltatjuk, de már kezd unalmas lenni. Főleg átélni testközelben és átélni minden nap a kilátástalanságot. Csodálkozunk a kivándorlókon? Ne tegyük… Mindenki saját maga sorsa kovácsa és a jövőjéért, életéért tenni akaró fiatal vagy éppen nem fiatal. Azok akik nem nézik tétlenül, hogy a saját országukban hülyére vegyék őket újra és persze újra és a “társadalmi szerződést” semmi vegyék.

Itthon vagyok, de néha azt érzem már mennék. Valami visszahúz (a magyarságom, a Családom és minden, ami ideköt) és valami ellök (a körülmények és azok akik elűznek ebből az országból minden fiatalt, minden becsületes munkára és bérre vágyót). Megyek mert nem csak magamért dolgozom, azért, hogy utaljak haza. Meg persze azért, hogy újra halljam, hogy nőtt a dzsídípí… Miért is? Mert a kinti magyarok döbbenetes összegeket utalnak haza havonta, évente csak azért, hogy az édesanyjuk, feleségük, gyerekeik, tehát a családjuknak legyen…

De szép a stadion…