Vannak akik csak lebegnek a világban, vannak akik csak a napnak élnek, vannak akik a múltban és vannak olyanok is akik a jelenben a jövőért dolgoznak. Egy biztos, a tetteinkért vállalnunk kell a felelősséget. Mindig, minden helyzetben, és eljön az idő, amikor példát kell mutassunk.

Láttam egy példát. Édesanyám “látástól vakulásig” dolgozott, hogy ami tőle telik megtegyen mindent a Családért. Egész életemet végigkísérte a hozzáállása, akarata és küzdelme. Magammal hoztam. Sajnos gyerekként nem voltam túl kitartó. Amibe belekezdtem (sport, zene, tánc…) abbahagytam, vagy feladtam. De ahogy felnő az ember és fogalmazzunk úgy valamivel bölcsebb és tapasztaltabb lesz a dolgok értéke és jelentősége is megváltozik. Már nem akartam feladni. Éreztem, hogy amit teszek, azt már nem elsősorban magamért teszem. A Családom Otthon van és csak skype-on láthatom, hallhatom őket. Napi küzdelem. Honvágy. Én választottam ezt az utat mert tudom, hogy Otthon mi várna rám és később a Családomra ha a Jóisten megadja és lesz. Felelősséggel tartozom értük. Biztonságban kell tudnom őket minden szempontból. A Család szeretete, a fizikai biztonság mellett az anyagi biztonság is döntő fontosságú. Magyarországon az utóbbi feltétel nem teljesül a legtöbb esetben. Sőt…

Talán még korai, de sokszor jár a fejemben majd az, hogy mit mondok a gyermekemnek, ha majd felnő és lesznek problémái, kihívások elé állítja az élet. Átesik az első szakításon, nem sikerül egy vizsgája és próbálkozni kell újra és újra. Mit mondok Neki? Azt még nem tudom, de egyet biztos: Elmondom neki, hogy min mentem keresztül amikor elhagytam a Hazámat, mit tettem azért, hogy két hónap után ne kelljen újra hazaköltözni kudarcot vallva. Elmondom mi történt fél év, egy év alatt. Milyen akadályok voltak és hogy győztem le őket. Kik gáncsoltak az utamon és hogy álltam fel utána.

Megmondanám a gyermekemnek, hogy “apád nem adta fel”.