Néha úgy érzem mindent leírok ami nem én vagyok. Leírom a tényeket, amiket tapasztalok. Csakis a tényeket, mert segíteni szeretnék azoknak akik még Otthon vannak, akik nem mernek még lépni, akik bizonytalanok.

Mindent leírok, csak az érzéseket nem. Pedig azokat a legnehezebb kezelni. Hiszen itt vagyok már jó ideje és egyedül. Vannak tragédiák. Ez nem az. De gondoljunk bele. Mindenkitől távol, Otthon maradt mindenki és persze büszkék és szurkolnak. Mellettem vannak… Így vagy úgy. Általában úgy, hogy skype-on öntünk erőt egymásba. Fizikálisan, testközelből már rég nem.

Amikor Németországba költöztem egy év csak a napi küzdelemről szólt, munkahelyváltással, 8 hónap a Család nélkül és magánéleti problémákkal. Még mindig van nehezebb ennél. De sokan irigyeltek is, de erre egyet lehet mondani “kívánom mindenkinek, aki bármit irigyelt másoktól, hogy mindent kapjon meg ő is, amit irigyelt. De az úttal együtt amit a másik bejárt érte.” Én választottam, talán az út nehézségi fokát nem, de útközben feladni már nem akartam. Dac és még nagyobb erő. Nem adom fel, de mindenkinek vannak határai. Nekem is. Vallásos emberként hiszem, hogy a “Jóisten csak annyi terhet ró ránk amit képesek vagyunk elbírni.”

Új város, új munkahely. Még mindig Németország és még mindig úgy mint 1,5 éve. Minden új és minden a régi. Mindenki másképp éli meg és mindenkinek más út jutott. De egyik sem egyszerű, mert külföldi vagy, ha érzed, ha nem. Mertem remélni, hogy a nehezén túl vagyok, de most még nehezebb és még lehet most jön a java. Ez nem egy utópia ez az igazi élet és az igazi felnőtté válás. Persze megélsz és nincs semmiben hiányod…

De ettől még k…