Interjúalanyunk Laci, akivel amikor egyeztettem az interjúról akkor még nem is gondoltam, hogy hogyan is fogom indítani vele a beszélgetést. Időközben viszont a Facebookon és egyéb közösség oldalakon felbukkant több olyan bejegyzés ami arról szól, hogy menekülnek az emberek Magyarországról, illetve kényszerülnek a külföldi munkavállalásba. Azonnal tudtam, hogy ezzel a kérdéssel fogok nyitni.

Te menekültél Laci?
Őszinte leszek, nem feltétlenül érzem azt, hogy menekültem, és azt sem mondanám ahogy nagyon sokan szoktak fogalmazni, hogy kalandvágyból mentem külföldre. Én a jövőm miatt mentem ki és megpróbáltam feszegetni a határaimat amiket alapvetően át is léptem és be tudtam bizonyítani magamnak, hogy mire vagyok képes. Másoknak is, magamnak is és tettem egy lépést afelé, hogy a leendő családomnak és magamnak is egy nyugodt jövőbeli életet biztosítsak.

Szóval akkor ez egy tervezett Németországi munkavállalás volt, szó nincsnen kényszerről, szó nincsen menekülésről, szó nincsen kalandvágyról….
Kalandvágyról semmiképpen. Ha már választani lehet a kettő közül, akkor inkább azt mondanám, hogy kényszer, mert itthon nem tudtam boldogulni, mivel nem volt meg számomra az az alap amire tudtam volna építeni. Dolgoztam itthon két évet, nem léptem egyről a kettőre se szakmailag, se anyagilag. Nem találtam más megoldást mint Németország, bár nem feltétlenül Németországban gondolkodtam, hanem külföldben. Főleg azért mint már mondtam is hogy megnézzem hogy hol vannak a határaim, tegyek valamiért a jóért, a jobbért és a leendő családomért egyaránt.

Ne haragudj, de hány éves is vagy pontosan?
27

Igen, te pontosan az a fiatal vagy akinek ez még teljesen pálya is, de sokan már csak a korukból adódóan is inkább kényszerből indulnak, mivel a koruknak köszönhetően nem kapnak munkát. Te tervezetten, a határaidat próbáltad ki, kicsit kényszer is volt, de valahol ez egy átgondolt dolog volt. Mennyi idő után érett meg benned a gondolat, meddig ízlelgetted ezt a dolgot?
Ez egy jó kérdés, fogalmazzunk úgy, hogy én már a kiköltözés előtt egy másfél évvel mindenképpen.

Szóval itt nem egy néhány hetes dologról beszélünk?
Nem, semmiképpen. Az, hogy Németországra esett a választás, azt mondom, hogy az utolsó négy vagy öt hétben dőlt el.

Akkor te csak arra gondoltál, hogy bárhova, csak el?
Olyan szempontból nem bárhol, hogy gondolkodtam Angliában, Ausztriában, Németországban. Angliát egy idő után elvetettem és utána német nyelvterületen gondolkodtam komolyabban. Aztán volt még szó Hollandiáról is, de tényleg azt mondom, hogy ez az utolsó négy-öt hétben dőlt el.

Tehát az utolsó másfél hónapban teljesen megváltozott a terv. Előtte gondolom tanultál angolt és angol nyelvterületre akartál menni. Mi változott, mitől változott a terv?
Alapvetően mint már mondtam, Anglia és Hollandia is benne volt a kalapban, főleg azért mert ott voltak ismerősök. Angliát elvetettem mert már annyi magyar él kint, telített már. Hollandiába pedig úgy alakult, hogy nem sikerült volna. Aztán jött egy megoldás, egy ismerős ajánlotta fel a segítségét Németországban aki végül elindított az úton. És ez döntött. Ha mondjuk ez Ausztriában lett volna, akkor oda mentem volna, és be kell hogy valljam őszintén, a nyelvtudás az elindulásnál nem volt még olyan erős. Mondhatjuk, hogy egy alapfokú nyelvtudással indultam el.

Azt még suliban tanultad vagy már tanfolyamon?
Még a suliban. Alapvetően egy csoportos tanfolyamon, nyelviskolában sajátítottam el ezt az alapfokú tudást, ez egy féléves képzés volt.

Mivel töltötted ezt a felkészülési, tervezgetési időt a nyelvtanulás mellett ez alatt a másfél év alatt? Aztán amikor megjelent ez a német lehetőség, hirtelen milyen elintézni valóid lettek, miket kezdtél el csinálni, hogy kezdted el megszervezni mind a németországi megjelenés előtt, illetve a lehetőséget követően?
Én másfél évvel ezelőtt úgy jutottam el oda – mármint a kiköltözés előtt másfél évvel – hogy külföldön szeretnék dolgozni, az hogy rövid vagy hosszú távon az még nem volt eldöntve, ez úgyis kint dől el, a lényeg a lényeg, hogy igazából szoktattam magam a gondolathoz, tudtam, hogy ki fogok menni. Előre néztem nem hátra, volt egy célom és azt el akartam érni. Amikor képbe jött ez a Németország lehetőség, onnantól kezdve gyakorlatilag következett egy olyan öt hét ami emlékezetes számomra hiszen gyorsan el kellett kezdenem készülődni. Ez alatt az idő alatt tényleg nem sok idő volt arra hogy mindent elintézzek, bevásároljak, találkozzak olyan emberekkel akikről tudtam, hogy most hosszú ideig nem fogok találkozni, és ez az időszak számomra igen feszülten telt.

De konkrétan arra gondoltam hogy miféle intézni valóid voltak? Megmondom őszintén, nagyon sokan mint áldozathozatal tekintenek arra amikor elkezdik ezt a projektet, még a nyelvtanulásra is áldozathozatalként tekintenek.
Ez nem áldozat. Nyilván el kellett intézni olyan dolgokat, pl. elmész orvoshoz mert kint sokkal drágább. Alapvetően szakorvosokról beszélek, ami ugye itt nem egyszerű Magyarországon. Bejelentkezni és elmenni – és mondjuk nyolc féle szakorvosról beszélek. Bevásárolni külföldre ami még szükséges, találkozni emberekkel, stb. Nyilván ez egy feszült időszak de én áldozatként semmiképpen nem tekintek vissza rá. Tény hogy ma már másképp csinálnám. Tanultam abból az időszakból, mivel nem volt benne tapasztalatom, hogy őszinte legyek tényleg rá lett görcsölve erre a készülődésre és minden egyébre.

Azt mondod, hogy másképp csinálnád. Mégis, hogyan másképp?
Sokkal nyugodtabban. De akinek ebben még nincs tapasztalata és nem költözött még így ki külföldre, és nem hozott meg egy ilyen komoly döntést ami az életét akár döntően befolyásolhatja az tényleg nem tudja úgy kezelni ahogy kellene, higgadtan és nyugodtan. Főleg úgy, hogy itthagyod a családodat. A legnagyobb pszichés és lelki megterhelés talán ez volt számomra, hogy itt kellett hagynom azokat az embereket akik fontosak a számomra. Nem volt könnyű.

Pedig még tudtad is hogy körülbelül hova mész, hogy ott lesz munkád, tehát egy elég előre levajazott dolog volt. És ennek ellenére ez volt ha jól veszem ki a szavaidból a legnehezebb, legstresszesebb része az egésznek.
Pontosan. Viszont munkám nem volt. Amikor én kimentem gyakorlatilag szállásom volt, semmi több. Munkát itt Magyarországon mielőtt kimész nem fogsz találni. Szállásom az volt, kimentem és másfél hónap után találtam kint munkát.

Akkor félreértettem mert azt hittem hogy az ismerősöd munkalehetőséggel együtt várt.
Nem, csak szállást adott.

De gondolom mondta, hogy ha van egy bizonyos nyelvtudásod és hozzáállásod a dolgokhoz akkor ez gyakorlatilag egy tuti lehetőség, tehát ő ezzel győzhetett meg, igaz?
Alapvetően igen. Ha van egy alapszintű nyelvtudásod én azt hiszem hogy el lehet indulni. Ha pontosítani szeretnék akkor azt mondanám, hogy vagy van egy komolyabb nyelvtudásod – legyen mondjuk egy bő középfokú – és nincs ismerősöd kint, vagy pedig van ismerősöd kint és akkor elég az alapfokú. De csak egy alapfokúval elindulni nem biztos hogy ajánlott és nem biztos, hogy jó ötlet.

Még akkor sem ha egy igen keresett szakma, beszéljünk mondjuk egy hegesztőről vagy egy villanyszerelőről. Ezeknél én szinte kizárt dolognak tartom hogy egy-két héten belül ne tudjanak elhelyezkedni még akár egy alapfokú nyelvtudással is. Persze nyilván kommunikálni kell, tudjuk hogy a nyelvtudás egy fontos dolog, meg amikor ha kiérkezik az ember, mennyire tudja használni azt a minimális nyelvtudást. Ennek ellenére azt mondod, hogy úgy inkább ne is induljon neki senki?
Egyedül úgy ne, hogy nem közvetítik ki, tehát nem kap itthon egy olyan munkalehetőséget. Mert ha itthon kapok egy munkalehetőséget, kint munkásszállást és kimegyek, az egy más helyzet, semmi gond. De ha csak kimegyek egy alapfokú nyelvtudással – én azt nem feltétlenül ajánlanám. Nyilván bejöhet, sikerülhet egy kis szerencsével, talpraesettséggel. De ez esetben a siker esélye minimális, ez tagadhatatlan. Én nem biztos, hogy lettem volna olyan bátor személy szerint. Pedig meghoztam egy döntést, megtettem egy lépést és nem is vagyok egy elveszett gyerek, de abban az esetben nem biztos hogy belevágtam volna.

Nyilván az hogy el tudjam adni magamat a munkaerő piacon az rengeteg dolgot kíván.. Legfeljebb most abban nem értünk egyet, hogy mi az a minimum. Egyébként én meg mernék esküdni, hogy egy minimális, de kommunikációra hajlamos alap nyelvtudással és egy keresett szakmával – meg persze némi tőkével – szerintem ez sima ügy. De értem azt is amit te mondasz és nyilván még így is egyszerűbb ilyen kondíciókkal vagy egy magyar vagy inkább egy német munkaerő közvetítő cég által kimenni aki ne adj isten még szállást is biztosít meg esetleg segít a kezdetekben pl. bankszámlát nyitni – de bármilyen segítség jól jöhet az elején. Neked ugye mivel egy ismerősöd hívott – először is, amikor kiérkeztél, mik voltak az első benyomásaid?
Egy fantasztikusan szép környékre kerültem, ott éltem végül is két hónapot. Nyilván vegyes volt az első időszak – tagadhatatlan, hogy az első időszak az nem sétagalopp. De nagyon szép vidékre kerültem, egy hegyvidékre, és én imádom a helgyvidéket, tényleg fantasztikus szép volt. Az élet teljesen más mint itthon, de azt hiszem ezt mondanom sem kell. Az emberek mentalitása, már amikor belépsz az országba, olyan mintha egy másik bolygóra érkeznél szinte. Ha egy szóval kellene megfogalmaznom, hogy mit éreztem amikor beérkeztem az országba akkor azt mondanám, hogy nyugalmat.

Amire gondolom már szükséged is volt a felkészülés stresszes időszaka után.
Igen mindenképpen.

Tehát első benyomások, első érzések nem az volt, hogy bizonytalanság, félelem, annak ellenére, hogy nem volt munkád, hanem inkább nyugalmat éreztél.
Nyugalmat éreztem és tudtam azt, hogy mi vár rám bár így utólag ez nem olyan egyértelmű mert teljesen más dolog történt mint amire számítottam. De nagyon fontos és ezt mindenkinek mondtam, hogy fogalmazódjon meg egy döntés, egy határozott döntés.. És mondja azt hogy igen, én ezt akarom. És ha valakiben ez megfogalmazódik, bármi történjen is kint, akkor nem jön vissza és nem adja fel.

Igen, ez fontos, nekem is vannak tapasztalataim ennek az ellenkezőjéről: gyakorlatilag nem is szánta még el magát.
Ez a kalandvágy….

Hát, nem tudom, megmondom őszintén, hogy most meg is kérdezem, hogy szerinted ez mi lehet. A partnerünk felad álláshirdetéseket, jelentkeznek, minden sínen van, megfelelő a nyelvtudása, stb, elérkezik az indulás időpontja és jön a meggondoltam magam.
Ennek több oka is lehet. Egyrészt azt hiszem hogy ha valakinek itthon van egy relative jó munkahelye, - na most magyar viszonylatban mi számít jó munkahelynek? – megél, nincsenek napi anyagi gondjai, és egy idő után azt gondolja hogy ez neki nem elég végül is, és kimegy külföldre. Még azt is mondhatom, hogy esetleg itthon nem dolgozott annyira keményen, nem érték akkora csalódások, és kint éri egy olyan inger ami megijesztheti az embert.
De még nincs kint….Maximum csak kívülről érkezik egy inger – persze már abból is sokat fel lehet venni amikor pl. egy telefonos állásinterjún részt vesz az ember, el tudom képzelni, hogy már abból is sok minden átjöhet amiből látszódik, hogy ez egy teljesen más dolog lehet, mint amire gondoltam, de mégiscsak, ő jelentkezett az állásra, menni akar aztán meggondolja magát.

Nagyon sokan meggondolják magukat, erről nekem konkrét számaim is vannak csak most nem akarok előhozakodni velük, de sokan.
Vagyis mielőtt kimennének, már feladják.
Én azt hiszem, hogy akkor ténylegesen az van amit már mondtam is neked: nem érett meg a döntés, nincs egy stabil elhatározás. Nem mondta azt, amit én is mondtam, hogy elég volt és előre nézek, csak előre, és van egy célom amit el fogok érni, hanem mondjuk azt, hogy kalandvágy. Úgy van vele, hogy próbáljuk ki, de úgy igazából nincs meg benne az az erős hit, és talán egy megfelelő önbizalom sem. Az első akadályra azt mondja, hogy feladom.
Igen, ez önbizalomhiány, egyértelmű. A lényeg az, és ebben egyetértünk, hogy kitartás kell hozzá. El kell dönteni a dolgot és onnantól csak kitartás és hétről hétre, napról napra, óráról órára egyre több, mert minél közelebb kerül valaki a dologhoz, annál erősebb az a fajta erő amitől elbizonytalanodik vagy aminek köszönhetően meggondolhatja magát valaki.

Laci, az érdekelne még ezzel kapcsolatban, hogy nyilván neked is voltak ilyen pontjaid amikor meggondoltad volna magad, amikor inkább szívesen cuccoltál volna össze és fordultál volna vissza. Mik voltak ezek, emlékszel ilyenre?
Igen, alapvetően nekem egyszer volt ilyen pont amikor azt mondtam, hogy csomagolok és indulok vissza. Ez a pont az első két hónapban jött el, pontosan nem tudom hogy mikor, de akkor még nem éreztem magam annyira erősnek főleg lelkileg. Még akkor munkám sem volt például, és eljött egy pont amikor azt éreztem hogy elég volt, feladom. Ez komolyan megfogalmazódott bennem és gondoltam, hogy már holnap foglalom is le a repülőt és indulok vissza. Még akkor volt pénzem tehát megtehettem volna, és akkor jön az, amikor melletted áll a családod és akkor jön az a pont amikor erőt kell vegyél magadon és ha eddig kibírtad és eljutottál A-ból a B-e, akkor miért nem viszed végig? Hiszen terveztél, akartál valamit. Sokan hoztak nagyon sok áldozatot azért, hogy én kijöhessek és magam miatt és mások miatt sem tettem meg hogy feladom. Ezen kívül komolyabban nem fogalmazódott meg az a gondolat, hogy én visszajövök Magyarországra.

Akkor mondhatni, hogy volt egy gyenge pillanatod amikor már két hónapja kint voltál, meló nem volt.
Igen, magánéleti gondok is voltak ott, mármint olyan szempontból magánéleti, hogy a szállásokon ahol voltam, voltak problémák.

Szóval a te oldaladon volt valami ami a két hónap alatt eljutott odáig ami kiforrotta magát és elgondolkoztatott.
Komolyabban ezek után nem.

Mitől gondoltad hogy meg magad, hogy kaptál erőt akkor?
Nagyon sok ember segített – relative sok. Legkomolyabb segítséget a családomtól kaptam meg akik végig mellettem álltak és akkor amikor esetleg gyenge pillanatom van, vagy nehéz ott kint, mivel én nagyon hosszú ideig, 8 hónapig nem jöttem haza, személyesen nem találkoztam a családommal, szeretteimmel. Napi szinten kaptam olyan sok erőt tőlük, hogy pont az tartott vissza.

Igen, pont erre akartam rákérdezni, hogy mondhatjuk azt, hogy a támogatásuk nélkül már rég itthon lennél?
Persze, már régen. A Skype az ami ha nincs, akkor én már régen visszajövök. Mindig is úgy fogalmaztunk édesanyámmal, hogy ha nincs a Skype, akkor ennek tényleg nincs értelme. Az ad erőt, hogy látjuk egymást napi szinten is, annyit beszélhetünk amennyit akarunk. Ha nincs az az erő amit én kapok, nem csak a családomtól hanem a számomra fontos emberektől. Akkor is, amikor esetleg tényleg azon a ponton vagyok amiben magamat nem tudtam volna annyira erősíteni, ők ott voltak és hittek bennem és kaptam tőlük akkora energiát, hogy tudtam folytatni.

Szóval kint voltál, még volt tőkéd is, és két hónapig nem találtál semmit. Aztán nyilván kellett, hogy találj valamit – mit mondanál erről, milyen munkát sikerült találnod, végül is mennyi idő után? 3 hónap, vagy még akkor sem…?
Nem is volt 2 hónap. Bő másfél hónap után találtam munkát, egy részmunkaidős állás volt ami egy idő után nyilván nem volt elég. Ott dolgoztam pár hónapot, tehát nem sokat, és mivel nem volt lehetőség arra, hogy ott azon a helyen kapjak több lehetőséget, elkezdtem keresgélni és hála istennek találtam is egy másik munkát szintén egy szállodában, ami már főállású volt és sokkal jobb munka volt.

Csak mert szeretjük a tuti tippeket: hogy sikerült az elsőt, majd a második melót találnod? Milyen platformokon próbálkoztál?
Ez nem egy tanács amit most mondok, és nem is ajánlom senkinek sem…

Tudod, pont ez az amit szeretünk mert ha már egyszer ezt tuti működik, akkor érdemes így csinálni.
Nyilván én is beleestem egy hibába mert még nem volt azelőtt tapasztalatom ez ügyben. Elkezdtem az internetet küldözgetni emailben az önéletrajzaimat különböző helyekre. Némelyik irreális is volt, olyan munkákra jelentkeztem ami nem feltétlenül lett volna reális, és csak töltöttem vele az időmet. Elsősorban mindenkinek azt tudom ajánlani hogy ne essen bele abba a hibába amibe én. Nem a gép előtt kell ülni és megállás nélkül küldözgetni az emaileket, napi szinten száznál is többet, hanem meg kell fogni önéletrajzot és elindulni, házalni és elvinni egy csomó helyre. Persze az is fontos, hogy az ember emailben elküldi, pláne ha messze van az adott munkahely a lakhelyétől de én első körben azt mondom, hogy személyesen vigyük el. Ezt valamennyire megcáfolja az a tény, hogy én végül mindkét munkahelyemet úgy találtam, hogy elküldtem az önéletrajzomat emailben és visszajeleztek. De ettől függetlenül nekem az a tapasztalatom, hogy jobban szeretik azt ha személyesen viszi be az ember.

Mert nagyobb arányban voltak onnan visszajelzések, például visszahívtak telefonon, behívtak, csak aztán nem téged választottak?
Volt ilyen, nem sok, talán három.

Megmondom őszintén, hogy én meg pont nem vagyok ennek a hive, tehát ha lecuccolok valahol és mondjuk idegenforgalomban akarok elhelyezkedni, akkor nyilván teszek egy kört és beugrom a környéken lévő hotelekbe vagy éttermekbe, ha mondjuk pincer vagyok, megpróbálom otthagyni az önéletrajzom – ez egy nap, és túl vagyok rajta.
Így is kell. De olyan helyekre nem kell elmenni ami mondjuk 40 km-re van a lakhelyedtől. Én elvittem személyesen 50 önéletrajzot, nem többet, ami a környékemen volt mindenhová. De tény hogy olyan szempontból én is úgy vagyok ezzel, hogy inkább elküldöm, az a biztos. Így az önéletrajzomat nem rakják el sehova, nem kerül rá semmi, nem kavarják el. Elküldöm emailben és az ott van, annak van nyoma. Én is ennek vagyok a hive, de nagyon sok helyről kaptam visszajelzést, hogy inkább személyesen.

Gyakorlatilag a nagy számok alapján igyekeztél akár nem is csak a szakmáddal kapcsolatosan jelentkezni, hanem bármilyen munkára amit úgy gondoltál hogy el tudsz végezni vagy legalább a kezdeti időkben be tudod vállalni, küldted napi százas nagyságrendben az önéletrajzodat?
Igen, olyasmi. Volt olyan amikor már nem jeleztek vissza szállodákból vagy éttermekből, akkor beadtam egy kis boltba vagy pékhez. Nyilván a szakmámban akartam elhelyezkedni, de sejtettem azt, hogy nem biztos, hogy sikerül. Hála istennek sikerült és mondhatjuk hogy ez egy óriási szerencse is egybe, de ehhez a szerencséhez tenni is kellett. Csak úgy nem kopognak be hozzád, hogy van egy nagyon jó munkahely xy összegért. Tenni kell érte nagyon keményen.

Mikor megérkezik valaki azt mondod, hogy az első, hogy a környezetében, kb. 20 km-es körzetben egy laza egy-két napot töltsünk el azzal, hogy körbenézünk mi van a környéken és ha esetleg ott keresnek embert vagy ha nem is keresnek de vágna a szakmába akkor nyugodtan próbáljunk meg otthagyni egy önéletrajzot.
Persze, nyugodtan. Többször is volt olyan, hogy elindultam busszal és megálltam mondjuk a lakhelyemtől 40 km-re lévő faluban, ott tettem egy kört, aztán visszajöttem busszal. Ezt azt mondom, hogy jó néhány napot elvesz az ember életőből és azért fogalmazok így, mert ahhoz képest hogy mennyit vittem el így, nagyon kevés visszajelzés jött. Nagyon sokszor utasítottak el úgy el hogy még rám is mosolyogtak. De őszintén, jobban szeretem az e-mailben való önéletrajz küldést, ez volt a sikeres nálam. Írsz egy motivációs levelet, beleírod hogy mit keresel, őszintén leírod, hogy a nyelvtudásod milyen – alapvetően bármilyen lehetőség érdekel, és így vagy úgy de visszajeleznek.

Amikor különböző pozíciókat pályáztál meg, fordítottál időt arra, hogy egyedi legyen a jelentkezésed? Megmondom miért kérdezem: a partnerünkhöz érkező jelentkezéseken látszik, hogy ez a tömeges, nagy számok elve alapján történő jelentkezés, mert semmi hasonlóság nincs az önéletrajzban leírt tapasztalatnak és végzettségnek ahhoz amire keres embert, és magáról a kísérőlevélről is ordított, hogy azt a szakmájához kapcsolódóan írta. Gyakorlatilag az ilyen elég hamar kuka. Azt akarom kérdezni, hogy említetted, hogy jelentkeztél a szakmádon kívül más munkákra is. Ott vetted a fáradságot és készítettél külön anyagot hozzá vagy tényleg csak a nagy számok törvénye alapján küldted az önéletrajzot?
Nem, nekem alapvetően két motivációs levelem volt. Az egyikben benne volt az, hogy mik a tapasztalataim, le volt írva, hogy én szállodában képzelem el a jövőmet, vendéglátás, idegenforgalom területén és volt egy másik levél amiben benne volt az, hogy bármilyen lehetőség érdekel nyelvtanulás céljából mentem ki és szeretném fejleszteni a nyelvtudásomat. Ezeket persze olyan helyekre adtam be mint például pék, kisbolt. De az önéletrajzomban tények voltak benne. Aki elolvasta az látta, hogy nekem szállodai tapasztalatom volt korábban és nyilvánvalóan ez volt többségében.

De azért odatettél egy kísérőlevelet amiből láthatták hogy te nem egy manufaktúrális álláskeresést folytatsz hanem legalább arra odafigyeltél hogy írsz arról, hogy az önéletrajzodnak nincs köze a meghirdetett pozícióhoz, de érdekel azért a nyelvtanulás miatt, írtál hozzá külön egy történetet amitől könnyebben emészthető volt a hirdetői oldalon, érthető volt, hogy miért is jött ez a jelentkezés. Ezekről a jelentkezésekről volt visszajelzésed? Mivel neked idegenforgalmi végzettséged van, de amikor boltba vagy pékségbe jelentkeztél – ugye ilyen példákat említettél – ilyen helyekről volt visszajelzésed? Volt értelme?
Nem. Volt aki visszajelzett de alapvetően nemleges volt a válasz. Vagyis volt ugyan visszajelzés, de negatív.

Igen, én is erre számítottam…
Semmilyen szinten igazából… Arányaiban ötvenből ha egy visszaírt.

Azért tettem fel a kérdést, mert pontosan van egy ilyen tapasztalatom és véleményem ami sajnos szembe megy azzal az elképzeléssel ami jellemző, hogy Németországnak van egy hatalmas munkaerőpiaca és biztos van ott valami, ahol én tudok majd dolgozni. Pedig nem igazán erről szól a történet, hanem arról hogy van egy óriás munkaerőpiac ahonnan hiányoznak bizonyos kulcs szakmákban emberek, és oda keresnek gyakorlott, végzett és németül legalább minimális kommunikációval rendelkező munkavállalókat. És így már tisztán látszik és te is alátámasztottad, hogy bizony teljesen felesleges megcélozni mást.
Igen, ha hegesztő vagyok, ne menjek el péknek… Teljesen értelmetlen. Van egy éves vagy két éves idegenforgalmi tapasztalatod, vagy dolgoztál 3-4 évet egy kis boltban Magyarországon. Nem vesznek fel téged egy olyan helyre ami nem kapcsolódik valamilyen szinten a szakmádhoz vagy a tapasztalatodhoz. Lehet az embernek idézőjelben szerencséje, hogy gyorsan talál olyan munkát ami nem kapcsolódik hozzá, ez elképzelhető. De kifejezetten én annak értelmét nem látom, hogy más területre adja be, csak tényleg ha minden kötél szakad.

Mondhatjuk azt hogy ha most fognál bele egy németországi munkakeresésbe de már meglenne ez a tapasztalatod, akkor ezt a verziót úgy ahogy van ki is hagynád. Inkább koncentrálnál fele annyi időt naponta az idegenforgalmi vonalra, mint hogy az egész napodat azzal töltsd, hogy minden amiről úgy gondolod, hogy el tudod végezni, arra jelentkezel?
Igen, bár el kell jutni arra a pontra, hogy eltelik mondjuk két hónap és nem találsz munkát, és rengeteg időt áldoztál arra, hogy keresgélj, elmenj helyekre és leadd az önéletrazod. Eljutsz arra a pontra, hogy akkor most nem az idegenforgalomban keresek hanem máshol.

Amikor elbizonytalanodsz mert nincs visszajelzés, és lényegében sikertelen, eredmény nélküli a project, igaz?
Igen, akkor muszáj. Azt mondod, hogy ezt úgyis mindenki meg fogja lépni, legfeljebb másodszorra amikor már a második melódat kerested, te már nem pazaroltál időt és energiát erre.
Nem is volt értelme. Nyilván nekem az a munkahely arra jó volt, hogy megéljek. Nem volt gondom. Ha nem találtam volna mast, arra jó lett volna.

Most az első munkahelyedre gondolsz?
Igen, a részmunkaidősre.

Azt mondod, hogy még a mai napig ellennél simán részmunkaidőben?
Keresgéltem folyamatosan, és amikor elkezdtem nézegetni, egy héten belül kaptam más lehetőséget. Látják azt, hogy már magyarországi tapasztalatod is van, nem is egy éves hanem jóval több és kint is dolgoztál egy helyen.

Igen, amikor már van kinti előzményed, akkor már sokkal könnyebb, amikor már látják az önéletrajzodban, hogy már dolgoztál német cégnél.
Igen, ha nem találsz így, akkor az már a te hibád. Ahogy mondtam, egy hét alatt találtam. Elküldtem, visszahívtak és fel is vettek.

Onnan már gyorsan ment, ebben én egyetértek veled, pedig én sokszor akadékoskodok, hogy amint van valami kinti előzmény, akkor onnan tényleg sokkal könnyebb.
Igen, hacsak nyelvi gond nincs.

Még most is ezen a munkahelyen dolgozol?
Igen.

Mit árulnál el erről? Milyenek voltak itt a benyomásaid a kezdetekkor, és milyenek most? Hányadik hónapja dolgozol náluk?
Négy hónapja.

És mit gondolsz így négy hónap után és mit gondoltál az első munkanapodon?
Azóta a véleményem különösebben nem változott meg. Mivel kapcsolatban kérdezed amúgy?

Nem is tudom… Arra gondolok, hogy vágytál rá és kellett egy főállás és erre alapozva elkezdheted felépíteni a kinti életedet, jöhet a család, elkezdhetsz tervezni, ami nyilván nehezebb Magyarországon, de egy alapot elértél amire elkezdhettél tervezni. Ezt gondoltad már az első nap amikor megkaptad a munkát – így gondolod továbbra is, úgy érzed, hogy ez egy jó dolog, egy erős alap amire lehet építkezni? Vagy mint a félállásnál, még bizonytalan vagy és még keresed a jobbat, biztosabbat?
Jelen pillanatban én úgy érzem, hogy van egy stabil nyelvtudásom amivel ott tudok érvényesülni. Azt hiszem ha ott megragadnék hosszú távon, rosszul nem járnék azt hiszem. Nem úgy gondolkodom ebben a munkahelyben mint egy idegilenes megoldásban, nyilván ha jön egy jobb, el kell gondolkodjak rajta, de ez egy olyan munkahely ami akár hosszú távon is megoldás lehet. Itt megvan az a lehetőségem, hogy ahogy én szeretném, úgy felépítsem az életemet.

Tehát már rögtön az első – második alkalommal egy olyan álláshoz jutottál amit stabilnak tudsz nevezni, négy hónap után is tudsz rá építkezni, nyilván nyitott vagy ha esetleg adódik más. Esetleg előrejutási lehetőségeket illetően is jó ez a munkahely?
Igen.

És szerinted ez csak a szerencse kérdése volt, vagy ez általánosságban elmondható, hogy ha van egy főállásod ahol úgy tűnik, hogy mind a két félnek, neked is és a munkaadódnak is sikeresen működik a dolog akkor ez biztos pont? Szerencsének gondolod-e vagy teljesen normális dolog, hogy ha van egy főállásod akkor erre alapozva építkezni, tervezni tudsz, vagy akár váltani is tudsz?
Én azt mondom, hogy ha valaki kimegy Magyarországról Németországba, és elkezd keresgélni, főállást biztos hogy találni fog. Az már más kérdés, hogy milyet. Ehhez kell egy kiállás, egy megfelelő önbizalom és egy megjelenés. Mert ha van egy erős kisugárzásod, szimpatikus vagy a munkaadónak, akkor könnyen kaphatsz egy relative jó munkát. Ha ezek a dolgok nincsenek meg akkor is kapsz egy főállást, esetleg nem olyan jót. Azért tudni kell azt, hogy a magyarokat szeretik kint és könnyebben kapnak jobb munkát. Ezt tapasztalom, mondták is, nyilván nem feltétlenül kapsz te jó munkát mert magyar vagy, de nem hátrány.

A munkához való hozzáállás miatt vagy a megbízhatóság vagy a rugalmasság miatt? Mit gondolsz miért?
Amit nem én mondtam, de igaz, hogy sokan jönnek/jöttek Németországba a történelemmel. Sok idősebb hölgytől és úrtól hallottam, hogy Németország és Magyarország között lévő barátság miatt, aminek persze történelmi oka van, szeretnek minket. Egyrészt azért is mert tudunk dolgozni és akarunk is, másrészt mint már említettem, a történelmi okok. Szeretnek minket. Nincs más olyan nép kint – én ezt tapasztaltam a 8 hónap alatt – akiket ennyire megbecsülnének. A többieket befogadják, nincsenek komolyabb előítéleteik, de minket szívesebben.

Van egy kis sanszunk?
Mindenképpen. Én tapasztalom, hogy mindenképpen van. Nyilvánvalóan kell egy nagyon jó hozzáállás a munkához, egy megjelenés, kiállás önbizalom, és nem érdekes hogy honnan jössz. És lássák hogy dolgozni akarsz. Ha bizonyítottál akkor azt mondják, hogy a magyarok tényleg ilyenek. Én azt hiszem hogy a magyarokkal itt nincsen, én még nem hallottam olyat, hogy csalódtak volna magyarokban.

Négy hónapja vagy kint – vagyis már nyolc hónapja, de négy hónapja vagy a főállásodban. De még egyedül ugye? Család nincs veled ugye?
Nincs még. Hogy mi lesz később azt még senki nem tudja. Nagyon sok múlik azon hogy megragadok-e kint, hogy alakul a kinti életem. A család még itthon.

Szóval még bizonytalan vagy. Lehet hogy hülyén hangzik, de mire vársz? Mi az a pont amire vársz, amikor megindulna a család is?
Ki kell építsek magamnak egy stabil életet, úgy kell éreznem, hogy letelepedtem itt. Akkor azt mondaná a családom, hogy na jó, elindulunk mi is. De amíg nem áll az ember stabil lábakon – jó, van egy stabil munkahelyem, nem veszélyezteti semmi – de nyilván ez a nyolc hónap nem elég ahhoz, hogy igen, megragadtam, igen, stabil az életem, igen, itt akarok maradni. Még nem biztos ez.

Igen, ezt én se gondolnám – de valamit mindenképp szeretnék kicsikarni belőled, hogy mennyit gondolsz? Kettő, három évet?
Nagyon sok mindenen múlik. Választ adok rá, de konkrétan, ha az életem bizonyos szegmense nem halad és nem változik meg, én azt mondom, hogy még körülbelül egy olyan bő év vagy két év. Nagyon sok mindenen múlik. Szeretek ott lenni, szeretem a munkámat, ez a része teljesen rendben van. De nyilvánvalóan meg kell hogy ragadjak kint és kell hogy legyen egyéb motiváció is, hogy kint ragadjak.

Milyen egyéb motiváció?
Ha megtalálom kint a számításomat olyan szempontból is, hogy kint alapítok családot. Erre gondoltam konkrétan. Ha kint megtalálom a boldogságomat.

Már a magánéletit? Mert üzletileg azt mondod, hogy ez stabil, ennél már csak jobb lehet.
Igen.

De még hiányzik hozzá egy magánéleti indíttatás.
Nyilván igen. Ha kint ez nem lesz meg hosszú idő után sem akkor nyilván el kell gondolkodni. De egyelőre még jól érzem magam, nincs semmi gond. Ha kint alapít az ember családot akkor már nehezen mozog. Akkor én is azt mondanám, hogy haza már hova? Nyilván tudja mindenki hogy a pénz és a munkahely stabilitás az fontos. Ebből élsz de azért vannak más fontos dolgok is.

Hogy állsz kint barátokkal? Mivel töltöd a szabadidődet?
Szabadidőm az nincsen, úgyhogy alapvetően ugorhatunk is…. Annyi a lényeg, hogy én főállásban és mellékállásban is dolgozom, hétből hat napot, ami lényegében teljesen rendben van de úgymond társaságom az nagy nincsen. Néhány emberrel tartom a kapcsolatot ritkán, de én egy célért jöttem ki és úgy néz ki hogy azt a célt elértem, de a szabadidő az minimális, sőt azt mondom hogy nincs is.

Megmondom őszintén azért kérdeztem, mert szerintem egy de maximum két év után ejön az a pont szinte mindenkinél amikor ezek nagyon fognak hiányozni.
Igen, én is elérkeztem már arra a pontra hogy hiányzik, igazából fontos tényleg azoknak az embereknek a közelsége akik neked fontosak. És kint ez nincs meg és nyilván eljutsz arra a pontra, hogy ez sok. De az embernek muszáj türelmesnek lennie, de el fog jönni mindenkinek az életében az a barát akivel kialakít egy kapcsolatot. De kell hogy legyen egy megfelelő türelem ehhez.

Én inkább arra a részére utaltam amit szintén visszajelzések alapján elég határozottan látok, hogy a munka mellett gyakorlatilag a saját pihenésedre van idő ami kimerül az alvásban. Szórakozásra, kapcsolatépítésre, bármi egyéb szabadidős tevékenységre egyszerűen nincs idő vagy nem hagynak. Ahogy Te is, ezzel a két állással, heti egy pihenőnappal én két évet tudok elképzelni, hogy addig lehet ezt csinálni.
Igen, maximum. Igazából ez beállítottság kérdése. Emberfüggő. Van aki kibír éveket, két évet, max hármat úgy hogy kifejezetten társasága nincsen. De aki olyan beállítottságú, hogy nyitott, barátságos, fontos számai a barátai, szerettei közelsége, az nyilván hosszú ideig nem bírja ki. Nem tagadom hogy én ilyen vagyok. De csak 8 hónap telt el, nem alakult még ki egy nagyobb társaság. Van pár ember, nyilván ők is dolgoznak, mindenkinek megvan a maga kis élete, és nem azért mentünk ki hogy bulizzunk, szórakozzunk hanem hogy megalapozzunk valamit. Legalábbis én úgy gondolom.

Ebben nagyon könnyen meg tud ragadni az ember, és ugyan anyagilag helyrejön, de boldogtalan lesz.
Pontosan. Nagyon fontos a társaság. Én ettől függetlenül tartom ezt, hogy lehet, hogy azért mentél ki hogy dolgozz és a többi, de tényleg nagyon fontos az hogy a szabadidődben jól is érezd magad.

Csak még te is abban a stádiumban vagy, hogy erre még nem fektetsz akkora hangsúlyt. Igaz?
Igen, és ahogy már mondtam, lehetőség és idő sincsen annyira rá csak minimális. Egy idő után persze el fogok jutni arra a pontra, bízom benne, hogy lesz egy nagyobb társaság, de aki külföldön próbál boldogulni, nekik nehéz barátkozni, de nem lehetetlen. Kell hozzá idő, kitartás, aztán ha megtalálod ilyen szempontból is a számításaidat, akkor megragadsz.

Mi az ami nem hiányzik amióta kint élsz?
A stressz.

Ez az ami feltűnt amikor már megérkeztél, a nyugalom, és ez az ami azóta is abszolút domináns az egész Németországi történetben, hogy sokkal stresszmentesebb. Ezt különben sokan mondják.
Tény hogy Magyarországon van egy mentalitás ami nem feltétlen nyugodt. Az emberek feszültek, stresszesek. Ennek alapvetően van alapja, van munkahelyi problémánk, nem élünk meg vagy csak napról napra, van aki még úgy sem. Kint ezzel az ember nem szembesül. Kint nyugodt vagy, nincs kifejezetten a németeknek problémája, vagy másképp fogja fel, vagy nem olyan kaliberű a problémája mint nekünk.
Vagy ha van is – mert szerintem ez a legvalószínűbb, akkor az nem olyan dolog, hogy már vadidegenekkel is az orvosi rendelőben fecsegek, vagy a buszon is ezt meg azt hallom amikor két ismerős beszélget, vagyis nem olyan szinten kezelik. Egyrészt nem osztják meg olyan nagy körben és annyira a dolgokat, másrészt nem is fordítanak rá annyit, mert tudják hogy felesleges. Például politizálni. Néhányan annyira benne vannak itthon, mindenkinek annyira jól informáltnak kell lenni, hogy az esti híradó kihagyhatatlan, stb…

És utána másnap biztos a munkahelyen az előző esti híren még el lehet tölteni órákat mire kibeszéljük. De gondolom kint ennek nincs nyoma.
Nincs, semmilyen nyoma. Másképp állnak hozzá az emberek ezekhez a problémákhoz mint ahogy te is mondtad. Ha van is, nem foglalkoznak olyan szinten vele mint mi. Vannak olyan dolgok amiket mi sokkal drasztikusabban fogunk fel mint ők. Én éltem itthon, dolgoztam itthon és ezért is tudom azt hogy azok a problémák amik itt vannak, ott jelen sincsenek. Nem is tudják hogy mi az. Nem tudják mi az esetleg hogy nem élek meg abból a keresetből amit kapok, sőt, elfogy egy hét alatt vagy hamarabb is akár. Ők ezt nem ismerik. Nem ismerik azokat a szintű problémákat amik itt jelen vannak. És azt mondják hogy a magyar nép pesszimista. Erre azt mondom hogy ha németek így élnének akkor ők lennének a legpesszimistábbak. Akkor tapasztalnák azt hogy mikkel kell szembenézni a magyaroknak nap mint nap. Most nem azt akarom ezzel érzékeltetni hogy a magyarok élnek a legrosszabbul, de azért más kategória.

Ez vitathatatlan, ez egyértelmű. De megint egy akadékoskodó kérdés. Mit gondolsz, ha itthon elkezdenének hasonlóképpen hozzáállni a dolgokhoz, tehát nem fektetnének akkora hangsúlyt egy óriási mega hírbe ami esetleg előző este elhangzott a híradóban, vagy csak egyszerűen nem reagálnának dolgokra amik nyilvánvalóan feleslegesek, hanem inkább a családjukra öszzpontosítanának, velük próbálnának meg több időt eltölteni, ha kicsit másképp gondolkodnának… Ugyanott lennénk nem?
Persze nyilván a pénz egy másik dolog, de hozzáállásban kb. ugyanott lennénk… Elkerülhetetlen téma az, hogy hogy élnek itthon az emberek és mennyiből, és az is elkerülhetetlen, hogy az árak – és erről is kell hogy beszéljek – Németországban az élelmiszerárak majdnem hogy olcsóbbak mint itthon. A megélhetés gyakorlatilag drágább itthon és elkerülhetetlen ez a része a témának. Tehát nem tudom azt mondani, hogy ha ez nincs, akkor sokkal optimistábbak lehetnénk mert… Nem mondhatjuk azt hogy, bocsánat, keresek egy hónapban 70 ezret vagy még annyit sem. És ebből el kell tartsál két gyereket. Meg lehet kerülni? Nem.

Valahogy azért biztos meg lehet, mert nekem most beugrott egy éves hír a közösségi oldalról, nem tudom ismered-e a sztorit, én se sokra emlékszem már belőle, de egy huszonvalahány gyermekes házaspárról szólt a történet. Felneveltek saját 28-30 gyermeket, kb. olyan kondíciókkal mint bárki más.
Erre azt mondom, hogy le a kalappal. De maradjunk annyiban, hogy van egy fizikai határ amit egyszerűen nem tudsz túllépni. Van egy összeg ami a rendelkezésedre áll. És ha a gyereked szeretne esetleg továbbtanulni és azt mondod neki hogy nem megy mert nem tudod kifizetni, akkor egyszerűen van egy határod. És tudod esetleg, hogy a gyereked egy bomba tehetség. Neki bűn lenne ha nem tanulna tovább, de egyszerűen nem teheted meg. Az okait ennek persze ismerjük. Oké, hogy valamilyen úton módon neki sikerült, ennyire mélyen nem látok bele a történetbe. De valószínűleg átlépte azt a fizikai határt és megvoltak a lehetőségei hogy valahogy ezt véghezvigye, és ehhez gratulálni kell. De amikor egyszerűen nincs tered és nincs lehetősége arra hogy ezt véghezvidd, akkor eljutsz arra a pontra, hogy átgondolod.

Amit még kérdezni szeretnék: van lényegében már 8 hónap németországi tapasztalatod, mit tanácsolnál azoknak akik most gondolkoznak illetve tervezgetik?
Annyit azért hozzáfűznék elöljáróban, hogy nem szeretnék külföld mellet érvelni, nem mondom azt, hogy mindenki menjen ki külföldre. Ha valaki érvényesül Magyarországon és úgy érzi hogy boldog ott, akkor maradjon. De a tény, amit tudok javasolni, hogy mindenki próbálja ki magát. Nem mondom hogy mindenki menjen ki mert akkor mi lenne az országgal? De nagyon fontosnak tartom azt hogy tapasztalják meg hogy mi van kint. Menjenek ki és nézzék meg hogy hol vannak a határaik próbálják ki magukat, legyen az egy hónap vagy kettő. De az is lehet hogy úgy alakul az élet hogy kint ragad. Nem feltétlenül gondolom úgy hogy én kint megragadnék egész életemben, de ki tudja. Hogy mit javaslok? Egy nagyon mély elhatározást és azt hogy ne nézz visszafelé soha. Ne legyen benned az, hogy jaj, hát lehet hogy nem is kellett volna elindulni, jaj hát lehet hogy jobb let volna ha ott maradok a volt munkahelyemen, stb. Nem. Eldöntöttem valamit és azt meg is fogom csinálni, így vagy úgy. Tény, hogy ezt meg kell tervezni, ez nem olyan, hogy elmegyek a moziba mert most van egy jó film. Ez arról szól, hogy ezt meg kell tervezni, nyilván ahogy te is mondtad kell hozzá egy tőke, nem kevés. Ki kell menni, kell valahol egy szállást találni még mielőtt kimennél. Kell egy olyan mentalitás is hozzá, hogy ha jön egy nehézség, akkor nem adom fel. Sem az elsőnél, sem a másodiknál nem mondod azt hogy visszafordulsz és feladod. Ha mégis, akkor ezt te nem akartad igazán. El kell indulni és amikor úgy érzed – nem az első nap és a második nap az első nehézség után és akkor úgy érzed hogy ez nem neked való, mert már bizonyítottál magadnak, dolgoztál kint, és még mindig úgy érzed hogy ez nem neked való, akkor vissza lehet jönni. Én úgy tudom ezt megfogalmazni, hogy kimész és felnősz. Felelősséget vállalsz önmagadért, a tetteidért, és mondjuk fenntartasz egy lakást – minden szempontból felnősz. És ha visszajössz akkor úgy jössz vissza, hogy van egy komoly tapasztalatod, és azt hiszem hogy itthon onnantól kezdve könnyebben találsz jobb munkát mint ami korábban volt.

Mivel te fiatal vagy, ezt úgy ahogy van alá is húzom. Meg úgy általánosságban is. De azért 50 fölött is elég szép számban megindultak az emberek, már csak azért is mert Magyarországon már csak a koruk miatt sincs esélyük se munkát találni, neki azért ez érdekes, hogy felnőnek. Tartod magad ehhez az idősebb korosztály esetében is?
Nem tudom… Nyilvánvalóan sokkal nehezett ötven évesen egy idegen országban munkát találni még abban az esetben is hogy ha van egy nagyon jó nyelvtudás. Az más ahogy mondtad te is, hogy ha van kint valaki aki mindenben segít vagy már van egy nagyon jó munkahely ahova kimehetsz. Én ebben az esetben mondom azt hogy rendben van és kimehetsz. Én csak ebben az esetben mondom azt hogy meg kell lépni.

Beszéltünk már arról hogy más a gondolkodásmódunk, jó lenne változtatni, mik a különbségek, de mit gondolsz a konkrét tennivalókon túl amikor az ember egy külföldi munkát vállalna, mi az amiben tennie kell, mi az amiben változnia kell hogy sikerre vihesse. Beszéltünk például a kitartásról, ehhez hasonló dolgokat keresek még.
Beszéltem az önbizalomról. Ha az nincs meg, és bemész egy állásinterjúra, vagy beviszed az önéletrajzot egy helyre vagy akár csak megírsz egy motivációs levelet, ők már abból leszűrik, hogy te akarsz-e ott dolgozni vagy nem. Az, hogy akarsz-e dolgozni, az a kisugárzásodból is lejön. Ha szorgalmas vagy és tenni akarsz a többért, azt értékelik kint. Nem csak Németországban, máshol is. Ha akarsz dolgozni, az önbizalmad megvan, kitartó is vagy, nagy problémád nem lehet.

Ezen túl, van-e még valami hogy érdemes az embernek felvérteznie magát? Ezeket erősíteni kell, ezek nyilvánvaló dolgok, van-e még valami ami eszedbe jut? Van-e valami amiről jó ha már most kezdünk leszokni?
A pesszimizmus. Én azt mondom hogy ez szorosan összefügg az önbizalommal. Ha pesszimisták vagyunk akkor nincs önbizalmunk sem. Én ezt így tapasztalom. Kell hogy legyen egy megfelelő optimizmus arra vonatkozóan hogy ez menni fog. Azt mondanám hogy a magyar mentalitást félre kell tenni és a cél érdekében egy nagyon erős hittel, optimistán nekiindulni.

Tehát kitartás, hit, kevesebb pesszimizmus és akarni nagyon a dolgot és akkor mennie kell. Laci nagyon szépen köszönöm, remélem még beszélünk néhány év múlva.
Én is köszönöm, rajtam nem fog múlni.