A “Gyere haza fiatal” program ötlete írásra sarkallt. A program elolvasása, tanulmányozása többször is megmosolyogtatott, talán még nevettem is volna, ha nem a Hazámról lenne szó.

Én “csak” egy külföldi magyar vagyok, akit egy idegen ország “eltart”, ez az ország befogadott és meg is becsül. Ti, magyarok, akik távol vagytok a Szülőföldtől… Tudom, hogy nehéz és tudom, hogy napi harcokat vívtok és keményen dolgoztok (és talán tanultok is), hogy vigyétek, vigyük valamire, de: Ne menj haza! Ezt a legnehezebb leírni, mert magyar vagyok és imádom a Hazámat, a Családom és mindent, ami oda köt. Szeretem Magyarországot! De a Hazát így is tudom, így is tudjuk szeretni. Úgy is, hogy közben építjük az életünket és tudjuk, hogy biztonságban vagyunk. Van lakásunk, autónk és nyugodt életünk.

Itt nem kell aggódjak. Nem kell kutatnom az euro centek között, hogy meg tudom e venni a kedvenc csokimat, vagy épp azon gondolkodni, hogy 20 vagy 30 deka felvágottat vegyek a boltban. Itt megbecsülnek és fejlődök. Építkezek és biztonságban vagyok. Minden pillanatban azt érzem, hogy bárcsak Otthon lennék a Családom és a Barátaim körében. De tudom, hogy a leendő Családom számára nem tudnám megadni azt ami minimálisan szükséges.

Biztatnám a külföldön élő informatikusokat, mérnököket, orvosokat, hogy menjenek Haza és próbálják meg. Hátha. De a választ mindenki tudja. Tudja mindenki mennyit jelent negyed vagy ötöd annyit keresni (vagy még annyit se).

Az én döntésem: Nem megyek Haza. Összeszorított foggal ha kell, de építem az életem és ha úgy érzem, hogy érdemes hazamenni akkor megteszem. Akkor leszek a legboldogabb.

Egyet azért tanácsolnék a program kitervelőinek: Ha már azt elérik, hogy nem tízezrével mennek el a fiatalok Hazánkból, akkor elértek valamit. Tartsák meg a tehetségeket és a dolgozni akaró fiatalokat. Először a ház alapját kezdjük építeni… Addig ne rakjuk be az ablakot, mert nem lesz hova…