Elég volt abból, hogy hülyének néztek! Elég volt abból, hogy csak túlélek! Elég volt abból, hogy nincs előre! Elég volt abból, hogy sanyargattok minket és elég volt abból, hogy velünk mindent megtehettek…

Én nem bírtam sokáig Magyarországon. Két évig dolgoztam és csak szegényebb lettem. Ennyi idő alatt jöttem rá, hogy az út sehová nem vezet, de a szívem mindig és minden nap hazahúz. Mert nem vagyok német, sem osztrák és külföldön soha nem leszek, leszünk otthon, de ha a jövőd és a boldogulásod a szemed előtt lebeg akkor döntesz és akkor megkötöd életed egyik legkeményebb kompromisszumát.

Otthon szívvel dolgoztam és nem ismertem fáradtságot. Imádtam mindenkit körülöttem, kollégákat és a munkámat is. Több megaláztatás is ért. Fogalmazzunk úgy, hogy “szerelmes” voltam a munkahelyembe és környezetembe ami körülvett, de a pofonok felébresztettek. Felsőfokú, szakirányú végzettség, nyelvtudás és egy nap jött az a bizonyos felejthetetlen nap. A “fizetés”, a 69.350 forint. Ez volt az utolsó “rúgás”. A rózsaszín köd szertefoszlott. Ez volt a legnehezebb felismerésem. Nincs több illúzió. Nem vagyok már naiv, de még van miből felébredni, mert még reménykedem. Reménykedem abban, hogy a külföldi tapasztalat sokat ér otthon és majd egyszer otthon is élhetek… Nem csak túl, hanem meg is.

De otthonról elűznek minket és már nem csak a fiatalokat. Nem adnak más választást. Egyet biztos nagyon szeretnénk: Építeni az életünket, megállni a saját lábunkon (nem a szüleink vállára kapaszkodni 35 évesen is), valamit felmutatni és biztonságot adni Családunknak. Ezt ott teremtjük meg, ahol hagyják…

Megaláztatok, semmibe vettetek, elűztetek Hazámból. Szülőföldemen voltam idegen. Magyarország tört meg, nem a külföldi lét. Minden nap nehéz, minden nap vágyom Haza. De Otthon a két évből is bőven…

Elég volt!