Németország vagy Magyarország?

Feladom
Egészen másképp gondolkodunk, pedig egy országban éltünk ez az én Magyar mentalitásom.
A házam pedig 150 nm-es kertes és 8,5 méteres medencével gondolhatod 7 millioért nem adom oda a 7 millios pici lakásokat veszik mint a cukrot az biztos.
De mivel én mindig dolgoztam, és otp-re épitettem a házam, nekem ilyen lett, ja és kifizetve az otp-rajta és amikor lehetett én is kifizettem azzonnal. igaz dolgoztam, éjjel nappal és hétvégén, és most mégis itt vagyok. .
És a szomszédoknak talán igazuk van ők nem jőhetnek mert már őregek és nincs már lehetőségük
"Ennyi jutott neki '! Ez egyszerüen pech "te irtad
persze hogy rosszindulatuak megérthető nem?
És mit gondolnak , az ismerősők ? mond ? akik megtehetnék ,hogy változtassanak az országban valamit azok mind lelépnek , és nem a nagyfejesek mellet okoskodnak a nép javára, nem rajtuk segitenek a változáshoz ,hanem kritizálják az otthonlevőket.

Ugy hogy feladtam, de érdeklődve olvasom, nagyon hozzászolásaidat, mert nekem mindig nagybeszédü Torgyán dr jut eszembe imádtam őt .
Üdv.terézia

Kedves Mindenki ,

a vita oka az, hogy más oldalról közelíti mindenki a kérdést. DCT a realitást mondja, ami sokunknak nem tetszik, de ettől még valóban igazat kell adjunk Neki, még ha fáj is számunkra.

Sokat szoktam hozzászólásain gondolkozni, és rájöttem, nem is látjuk azokat a dolgokat, melyek "védőhálóként" körülvesznek bennünket, azokat természetesnek fogadjuk el, mivel beleszülettünk. Az 1980-90-es években nyugdíjba mentek alapnyugdíja magas volt, azonban ez ma már koránt sincs így. Az árak emelkedése elértéktelenítette a nyugdíjakat, s mivel a szoc. alatt nem szokták meg az emberek az előre való gondolkozást, így bajban vannak. Sok dolgot kapunk ingyen vagy kedvezőbb áron, mint kellene, ezt tudomásul kell vennünk, még ha nem is tetszik.

Az én korosztályom tagjai is elvárják az állam gondoskodását, azonban vannak már olyanok közöttünk, akik már nem bíznak ebben és több lábon állást preferálják. De a többségünk még abban nőtt fel, hogy az állam majd gondoskodik Rólunk. Dolgoznak és fizetik az adójukat, de már félre tesznek, és megpróbálnak előre is gondolkodni. A többség azonban csak dolgozik, és nem foglalkozik a jövővel.

Ezen embereknek gond lesz az öregkor, s hiába próbáltuk meg megértetni velük, hogy az állam nem fog róluk gondoskodni, csak most , amikor látják a sorozatos intézkedéseket, melyek "elvesznek" értették meg, miről is beszéltünk. Nincsenek biztonságban csak akkor, ha ők maguk oldják meg.

Én azt gondolom, valóban csak akkor juthat országunk előbbre, ha mindenki maximális teljesítményt nyújt,s közösen "toljuk a szekeret".

A felnőtt lakosság munkamorálán ha nem is, de a gyermekeinkén, még van módunk és lehetőségünk javítani, vagy kialakítani.Nekünk kell megtanítani gyermekeinknek , hogyan kell dolgozni. A fiam most 13 éves, de már 3 éve vannak itthoni kisebb-nagyobb itthoni feladatai. Megtanulta kezelni önállóan a mosó- és mosogatógépet, ki és bepakol, tereget, tud vasalni ( inget is ) és tisztességesen takarítani, port töröli és kézzel is mosogatni. Rendben tartja a szobáját, melyet egyedül porszívóz, ez utóbbit idén szeptembertől. Az ágyazással még gondjai vannak , de az asztalára pakolt tiszta ruhákat már elrakja. Egyszerűbb ételeket már elkészít ( tojásrántotta, bundás kenyér). Mondtam Neki, addig tudom tanítani, míg együtt vagyunk, ha elmegy fősulira, már nem , vagy csak a saját pénzén ( tlelefon) tanulhatja meg.

Mivel a párom szerelő, ezért gyakran segít Neki, így a szerszámokat is ismeri, és kezelni tudja. Én azt gondolom, sok szülő nem fordít gondot arra, hogy használható tudásra tanítsa a gyermekét, pl. hogyan kell egy borítékot megcímezni, vagy egy csekket kitölteni, vagy mi az a bankszámla, mire való, hogyan kell kereket cserélni, mire kel figyelni a beváráslásnál, hogy kell a pénzzel bánni, hogy használd a bankkártyádat, mire figyelj, ha szerződést kívánsz kötni pl. telefonra vagy bármilyen szolgáltatásra és így tovább. Ezek egyszerű alapdolgok, de ezek nélkül az életbe kikerülő fiatalok csak kapkodni fogják a fejüket, s a sorsuk meg fog egyezni a mostani bajban lévőékkel.





Azok a felnőttek, akik pedig ácsorognak meló helyett soha nem kaptak megfelelő irányítást sem otthonról, sem a korábbi munkahelyeikről. Azt hiába várjuk, hogy a felnőtt nemzedék hajtani fog, lévén a megszokott munkához való hozzáállásukon - kevés kivétellel - nem könnyű változtatni.

Szia Szilvi,

nem teljesen értek egyet azzal, hogy DCT a realitást mondja. Nem mondom, hogy egyáltalán nincs igazság a szavaiban, de véleményem szerint túl egyszerűen kezeli a dolgokat, a valóság ettől sokkal komplikáltabb.

Azzal viszont egyetértek, hogy mindenki a saját életének az irányítója, és ha valami nem működik jól, akkor nem siránkozni kell, hanem lépni.
10 évvel ezelőtt megkaptam az ápolónői diplomámat. Elkezdtem vele egészségügyben dolgozni, de már akkor látszott, hogy ha valami komolyabbat szeretnék az élettől, akkor tovább kell lépnem, még ha nehéz szívvel is teszem. Megpróbáltam nem visszafelé nézni, pedig fájt, hogy ha otthagyom az egészségügyet, akkor tulajdonképpen 4 évet elpazaroltam a főiskolán az életemből. De előre néztem, és munkahelyet váltottam, elmentem egy multihoz.
Persze most hiányzik az egészségügyi gyakorlatom, mert itt ha más nincs, újra elővenném a diplomámat, de gyakorlat nélkül nem tudom milyen esélyeim lesznek, mégsem bánom a döntésemet. Nagyon sokat tanultam az elmúlt 8 évben, és olyan lehetőségeket adott ez a munkahely, amiket biztosan nem kaptam volna meg, ha leragadok az egészségügyben. Többek között a férjemet is ennek a munkahelynek köszönhetem, aki miatt itt vagyok most Németországban. Én tényleg csak miatta vagyok itt, nem egy jobb élet reményében jöttem. Gyanítom, ha találok munkát, a fizetésem sem fogja elérni azt, amit otthon kaptam az elmúlt években.
A problémát, hogy sok ember akkor sem képes tenni magáért, a jövőjéért, amikor tehetne valamit, közelről szemlélem a családom révén.
A szüleim 52 és 56 évesek, vidéken élnek. Szerencsére mindkettőjüknek van munkája, de ha nem így lenne, akkor sem költöznének az ország másik felébe munka miatt. Hiszen még városon belül sem hajlandók költözni...
Pedig véleményem szerint kellene. Mert annó építettek egy baromi nagy házat, aminek hatalmas a rezsije, és jelenleg a fizetésük arra megy el, hogy ezt a házat fenntartsák... Ahelyett, hogy egy kisebb házba költöznének, és a megspórolt pénzből élveznék az életet...
De persze értem én, hogy az apám ragaszkodik a házhoz, hiszen keményen megdolgozott érte sok-sok éven keresztül, hogy felépítse és visszafizesse a hiteleket is. Értem én, közben meg mégsem... Folyamatosan aggódom, hogy mi lesz, ha elveszítik a munkájukat vagy lebetegszenek... Mert ha már nem megy majd a ház fenntartása egyáltalán, és arra kényszerülnének, a házat nem fogják tudni könnyen eladni, nem lesz könnyű vevőt találni rá. És akkor majd mi lesz?

Vagy ott a húgom, aki egy vidéki Rossmannban jelenleg üzletvezető. A fizetése nem éri el az itteni minijobos fizetéseket... Folyamatosan rágom a fülét, hogy kezdjen már el egy kicsit németül tanulni, ha már én itt élek, mert ha úgy alakul, hogy pár év múlva megszűnik a munkahelye, és nem lesz más választása, jöhetne hozzánk... Rossmann itt is van, a tapasztalatával, vezetői tapasztalatával, azonnal kapna munkát, ha beszélné a nyelvet. Mégsem teszi....

Amivel viszont nem értek egyet.
"Dolgoznak és fizetik az adójukat, de már félre tesznek, és megpróbálnak előre is gondolkodni."
Igen ám, de mi a helyzet akkor, ha az embernek jó, ha annyi fizetése van, amiből megél? Hogyan gondolkodjon előre, amikor szinte a mindennapi létezéshez is kevés a kapott pénz? Tudod milyen sokan vannak így? Ezektől az emberektől hogy várjuk el, hogy előre gondolkodjanak?

Arról nem is beszélve, hogy vidéken, főleg falvakban, egyszerű emberek élnek. Nem rossz értelemben véve, hanem egyszerűen csak hiányzik az élettapasztalatuk ahhoz, hogy változtassanak. Sokan csak élik az életüket a 4 fal között, eljárnak dolgozni, és ennyi. Ebből nem lehet élettapasztalatot gyűjteni. És akinek ennyi van, attól hogyan várjuk el, hogy akár 50 évesen is továbbképezzék magukat vagy akár feladva addigi életüket egy vadidegen helyre költözzenek? Ők már biztosan nem lesznek erre képesek.

A topic címéhez még annyit, nálunk, mikor szóba került a férjemmel, hogy ideje döntenünk, hogy hogyan tovább, mert egy távkapcsolatot nem lehet a végtelenségig húzni, a kapcsolatunkat pedig nem akartuk kockáztatni, szóba került az is, hogy nem én jövök, hanem ő költözik Magyarországra.
Nem mondom, hogy nem volt bennem a kisördög, hogy rábeszéljem erre, nem is lett volna nehéz, hiszen akkor nem kellett volna feladnom a jó munkahelyemet, a barátaimat, a családom közelében maradhattam volna... Nekem sokkal könnyebb lett volna. Mégis érzelmeket kizárva, hideg fejjel döntöttem, és bevállaltam, hogy én kezdjek mindent elölről, ráadásul egy olyan országban, aminek a nyelvét soha nem tanultam, mert ha a jövőnket nézem, és látva a mostani helyzetet Magyarországon, biztos vagyok benne, hogy itt jobb életünk lesz... Így legyen.

Azt gondolom, hogy amíg fiatal az ember, addig lépjen. Mert később egyre nehezebb lesz...Épp ezért nem ítélek e senkit, aki akár felelőtlennek tűnve, megfelelő nyelvtudás vagy anyagi fedezet híján is elindul a nagyvilágba... Legalább tett érte és megpróbálta, hogy jobb legyen. Aztán vagy bejön, vagy nem. De reméljük az előbbit. Persze tenni kell érte, hogy bejöjjön, a sült galamb senkinek nem repül a szájába...

Üdv., Anita

astarta írta: Szia Szilvi,

nem teljesen értek egyet azzal, hogy DCT a realitást mondja. Nem mondom, hogy egyáltalán nincs igazság a szavaiban, de véleményem szerint túl egyszerűen kezeli a dolgokat, a valóság ettől sokkal komplikáltabb.

Én azt gondolom, hogy a valóság akkor árnyalt, ha érzelmeket viszünk bele. Ha csak a natur, lecsontozott részt nézzük, akkor nem árnyalt. Ez esetben a dolgoknak lehetnek + és lehetnek - oldalai. Eldönteni valamit azonban csak érzelemmentesen lehet, én e szerint élek.

astarta írta: Azzal viszont egyetértek, hogy mindenki a saját életének az irányítója, és ha valami nem működik jól, akkor nem siránkozni kell, hanem lépni.

Ezzel egyetértek.

astarta írta: 10 évvel ezelőtt megkaptam az ápolónői diplomámat. Elkezdtem vele egészségügyben dolgozni, de már akkor látszott, hogy ha valami komolyabbat szeretnék az élettől, akkor tovább kell lépnem, még ha nehéz szívvel is teszem. Megpróbáltam nem visszafelé nézni, pedig fájt, hogy ha otthagyom az egészségügyet, akkor tulajdonképpen 4 évet elpazaroltam a főiskolán az életemből. De előre néztem, és munkahelyet váltottam, elmentem egy multihoz.
Persze most hiányzik az egészségügyi gyakorlatom, mert itt ha más nincs, újra elővenném a diplomámat, de gyakorlat nélkül nem tudom milyen esélyeim lesznek, mégsem bánom a döntésemet. Nagyon sokat tanultam az elmúlt 8 évben, és olyan lehetőségeket adott ez a munkahely, amiket biztosan nem kaptam volna meg, ha leragadok az egészségügyben. Többek között a férjemet is ennek a munkahelynek köszönhetem, aki miatt itt vagyok most Németországban. Én tényleg csak miatta vagyok itt, nem egy jobb élet reményében jöttem. Gyanítom, ha találok munkát, a fizetésem sem fogja elérni azt, amit otthon kaptam az elmúlt években.
A problémát, hogy sok ember akkor sem képes tenni magáért, a jövőjéért, amikor tehetne valamit, közelről szemlélem a családom révén.
A szüleim 52 és 56 évesek, vidéken élnek. Szerencsére mindkettőjüknek van munkája, de ha nem így lenne, akkor sem költöznének az ország másik felébe munka miatt. Hiszen még városon belül sem hajlandók költözni...
Pedig véleményem szerint kellene. Mert annó építettek egy baromi nagy házat, aminek hatalmas a rezsije, és jelenleg a fizetésük arra megy el, hogy ezt a házat fenntartsák... Ahelyett, hogy egy kisebb házba költöznének, és a megspórolt pénzből élveznék az életet...
De persze értem én, hogy az apám ragaszkodik a házhoz, hiszen keményen megdolgozott érte sok-sok éven keresztül, hogy felépítse és visszafizesse a hiteleket is. Értem én, közben meg mégsem... Folyamatosan aggódom, hogy mi lesz, ha elveszítik a munkájukat vagy lebetegszenek... Mert ha már nem megy majd a ház fenntartása egyáltalán, és arra kényszerülnének, a házat nem fogják tudni könnyen eladni, nem lesz könnyű vevőt találni rá. És akkor majd mi lesz?

Mintha szüleimről írtál volna, bár ők 10 évvel idősebbek, de velük dettó ez a helyzet. 10 éve próbálom édesapámmal megértetni, hogy bár érzelmileg ragaszkodik a házához, melyet 4 főre főre terveztettek, s melynek építésében 4 éven keresztül aktívan részt vettünk a húgommal, ugyan akkor azt fenntartani nem tudják. Édesanyám is mindent megtett eddig azért, hogy rábeszélje az eladásra, de minden erőfeszítésünk sikertelen. A helyzet annyiban változott, hogy mivel eladni nem akarják, így a húgom vállalta, hogy támogatja Őket anyagilag, cserében én a részemről a húgom javára lemondtam. Így a szüleim a húgom támogatásával életük végéig biztonságban lesznek.

astarta írta: Vagy ott a húgom, aki egy vidéki Rossmannban jelenleg üzletvezető. A fizetése nem éri el az itteni minijobos fizetéseket... Folyamatosan rágom a fülét, hogy kezdjen már el egy kicsit németül tanulni, ha már én itt élek, mert ha úgy alakul, hogy pár év múlva megszűnik a munkahelye, és nem lesz más választása, jöhetne hozzánk... Rossmann itt is van, a tapasztalatával, vezetői tapasztalatával, azonnal kapna munkát, ha beszélné a nyelvet. Mégsem teszi.....

A húgom és én a tesóddal szemben szerencsések voltunk, mert édesanyánk előrelátó volt. Én németül tanulhattam gyerekkoromban magántanárnál, Ő angolul. A suliban mindketten megtanultunk még oroszul, majd Ő a diplomájához a németet választotta, én pedig az angolt. Azóta Ő is új nyelv tanulásában kezdett és én is

Amivel viszont nem értek egyet.

astarta írta: "Dolgoznak és fizetik az adójukat, de már félre tesznek, és megpróbálnak előre is gondolkodni."
Igen ám, de mi a helyzet akkor, ha az embernek jó, ha annyi fizetése van, amiből megél?
Hogyan gondolkodjon előre, amikor szinte a mindennapi létezéshez is kevés a kapott pénz? Tudod milyen sokan vannak így? Ezektől az emberektől hogy várjuk el, hogy előre gondolkodjanak?

Kedves Anita, én világ életemben bizonytalan bevételre számíthattam, az első két évemet leszámítva. Volt amikor sok bevételem volt, volt, amikor kevés. Megtanultam, hogy ha volt bevételem, fel kell töltenem a tartalékaimat, azaz fél évre előre gondolkoztam, ami azt jelentette, hogy fél éves kiadásomat félretettem, majd a többit beosztva költöttem el. 1990-ben 21 éves voltam és a párom révén már volt egy 3,5 éves kislány, akiről gondoskodnom kellett, mivel a párom autómentős volt, gyakorlatilag reggel találkoztunk pár percre, mikor mi indultunk, ő érkezett. Mindent a saját erőnkből értünk el, de ezért kőkeményen megdolgoztunk, napi 16-18 órákat.Soha nem rdekelt, ha műsoknak jól ment, soha nem akartam azért valamit megvenni, mert a szomszédomnak volt. Ez viszont jellemző ránk. Azért verik az emberek költségekbe magukat, mert a másiknak van, Nekem nagyobb-szebb-jobb stb. kell legyen. A gond az, hogy az emberek nem tanulták meg beosztani a pénzt, mert a rendszer nem akarta, és most sem akarja. Elnézem némely áruházban a kosarakat, tele van felesleges és káros cuccokkal, és sírunk, hogy milyen sokba kerül minden, holott mi vagyunk ennek legfőbb okai. Én 1990 óta listával megyek vásárolni és NEM veszem meg azt, ami nincs rajta! A villanyt nem égetem feleslegesen, fürdéskor a - szappanozás alatt és fogmosáskor nem folyatom a vizet feleslegesen, elzárom, és a sort folytathatnám a végtelenségig. Tisztában vagyok azzal, hogy milyen ma Magyarországon a helyzet, benne élek, látom a nyomor és kilátástalanság számos formáját, de mikor rákérdezek bizonyos dolgokra, azt tapasztalom, nem is tudják, lehet ezt másként. Az emberek büszkék, nem kérnek segítséget - én itt most csak tanács szintűre gondolok - senkitől, inkább élik a 4 fal közötti életüket és nem hallgatnak senkire.

astarta írta: Arról nem is beszélve, hogy vidéken, főleg falvakban, egyszerű emberek élnek. Nem rossz értelemben véve, hanem egyszerűen csak hiányzik az élettapasztalatuk ahhoz, hogy változtassanak. Sokan csak élik az életüket a 4 fal között, eljárnak dolgozni, és ennyi. Ebből nem lehet élettapasztalatot gyűjteni. És akinek ennyi van, attól hogyan várjuk el, hogy akár 50 évesen is továbbképezzék magukat vagy akár feladva addigi életüket egy vadidegen helyre költözzenek? Ők már biztosan nem lesznek erre képesek.

Apámtól a mai napig azt hallgatom : Te fiatal vagy, nem tudhatod. 42 éves vagyok saját céget vezetek, szeretem amit csinálok és jól megélünk belőle!

astarta írta: A topic címéhez még annyit, nálunk, mikor szóba került a férjemmel, hogy ideje döntenünk, hogy hogyan tovább, mert egy távkapcsolatot nem lehet a végtelenségig húzni, a kapcsolatunkat pedig nem akartuk kockáztatni, szóba került az is, hogy nem én jövök, hanem ő költözik Magyarországra.
Nem mondom, hogy nem volt bennem a kisördög, hogy rábeszéljem erre, nem is lett volna nehéz, hiszen akkor nem kellett volna feladnom a jó munkahelyemet, a barátaimat, a családom közelében maradhattam volna... Nekem sokkal könnyebb lett volna. Mégis érzelmeket kizárva, hideg fejjel döntöttem, és bevállaltam, hogy én kezdjek mindent elölről, ráadásul egy olyan országban, aminek a nyelvét soha nem tanultam, mert ha a jövőnket nézem, és látva a mostani helyzetet Magyarországon, biztos vagyok benne, hogy itt jobb életünk lesz... Így legyen.

Erről beszéltem az elején, érzelmek nélkül kellene mindenkinek dönteni.[/color]

astarta írta: Azt gondolom, hogy amíg fiatal az ember, addig lépjen. Mert később egyre nehezebb lesz...Épp ezért nem ítélek e senkit, aki akár felelőtlennek tűnve, megfelelő nyelvtudás vagy anyagi fedezet híján is elindul a nagyvilágba... Legalább tett érte és megpróbálta, hogy jobb legyen. Aztán vagy bejön, vagy nem. De reméljük az előbbit. Persze tenni kell érte, hogy bejöjjön, a sült galamb senkinek nem repül a szájába...

Én sem ítélek el senkit, még azokat sem, akik nyelvtudás nélkül idegen országban próbálnak megélni, sőt becsülöm Őket, még ha ez "fejjel a falnak" megoldást is jelent. De tisztában vagyok azzal, vannak olyanok, akiknek NINCS MÁS lehetőségük.

Kedves mindenki, aki hozzászólt a "H" kontra "D" témához! Sokféle nézőpont létezik, s elhiszem, hogy azoknak akik otthon vannak másképpen hangzik ha racionálisan a szemükbe mondják hogy "elszúrtad"! Én a részemről ezt a (meddő) vitát lezártam.
Tény, hogy ha valaki a parton van, jobban látja, hogy merre kell(ene) úsznia annak, aki nyakig ül a vízben.....
Már leírtam az "elnémetesedünk" topicban, hogy nekünk is nagyon nehéz volt levetni az otthoni gondolkodásmódot! Nekünk is 4 évig tartott itt, mire megtanultuk, hogy hogyan lehet és kell csnálni, hogy jobb legyen! Akárki akármit is mond, az utóbbi években otthon csak a sírás megy, vagy pedig kimennek az utcára és szétvernek mindent görög módon! A tömeg nem tesz semmit azért, hogy jobb legyen. Erölködnek de rossz irányban! Ha balos kormány van az a rossz, ha jobbos akkor az! Semmi sem jó és csak megy a mutogatás, hogy ki a hibás!
Mi akik kijöttünk és különböző okokból elhagytuk az országot, teljesen mindent újra kezdtünk. Ezt otthon is lehet! Mi kijöttünk sokan családdal, s nulláról kezdtünk el újra egy éltetet, amiben semmilyen vagy alig volt szociális támogatás. Dolgoztunk, s előre néztünk. Ezt kellene otthon is tenni! Lezárni a múltat (Kádárokat, Gyurcsányokat, Orbánokat) s új lappal nekigyürközni, nem pedig azzal foglalkozni, hogy ki hol rakta el a milliókat, vagy milliárdokat amit már úgy sem lehet sem visszaszerezni, sem megtalálni!. Sok érvet elolvastam itt, de egysem győzött meg arról, hogy az otthoniak nyomara nem önhiba! Pláne, hogy nagyon sokan vannak akiknek jól megy! Elég ha csak a Balaton körüli villákat, s kastély szerű építményeket nézzük meg, s ennél bizony a legtöbb nem külföldi tulajdonában van!
Én részemről ezt lezártam! Amikor otthon valakikkel hasonló vitába keveredtem, mert mertem szólni, hogy amit csinál az nem jó, azonnal okoskodásnak vették, ahelyett, hogy segitségnek tekitették volna! A mi életünk (otthon és itt) a bizonyiték, hogy nekünk volt igazunk! Az meg nagy tévedés, hogy nem ismerem az otthoni dolgokat! Sokat vagyunk otthon és egy egy 1 hónapos szabi alatt, belecsöppen az ember mindenbe s látjuk és halljuk az otthoniak problémáit de látjuk a megoldást is, csak ez nem kell nekik!

Na csaó: DCT

Vidéken, ahol a családom lakik, kb. 70-80 ezer forint az átlagfizetés.
Ha ebből valaki, főleg ha gyerekek is vannak a családban, félre tud tenni, le a kalappal.
Persze nyilván úgy, hogy mellette élete is van, és nem kenyéren, vízen tengődik...

DCT, arra azért még kíváncsi lennék, te milyen idős voltál, mikor eljöttél Magyarországról.
Továbbra is tartom, hogy 50 évesen már nem ugrál olyan könnyen az ember. És hiába mondod, hogy de te még most is... Igen, mert olyan közegben éltél az elmúlt X évben, hogy erre szocializálódtál. Így könnyű.
Gyanítom, ha annó otthon maradsz, most veled is más lenne a helyzet.